Egy hét Burma, tréninggel fűszerezve

Ekkor:

Délkelet-Ázsia újra magához szólított, most Burmában (Mianmarban), Yangon városában tartottam legújabb tréningemet. Hirtelen jött a lehetőség, mivel kollégám betegsége miatt gyorsan be kellett ugrani a már meghirdetett alkalomra. Azért a térképet elő kellett kapnom, mikor mondták, hogy Mianmarba kell mennem. Mian-mi? Ja, hogy Burma, áh okés, így már megvan 🙂

Megint elgondolkodtam azon, hogy mit is tudok én Burmáról igazából? Őszintén szólva sok információm nem volt így előre, de persze az internet megint sokat segített.

Egy kis Burma/Mianmar történelem

Buddhista ország, tele gyönyörű buddhista pagodákkal, sztúpákkal, az életszínvonal nagyon alacsony. A múltban brit gyarmat volt, 1948-ban vált függetlenné. 1962-ben katonai uralom alá került az ország, 1989-ben átnevezték a korábbi Burmát Mianmarnak és úgy maradt. 2005-ig a fővárosa Yangon volt, aztán úgy döntöttek, hogy ezen is csavarnak egyet és kinevezték az akkor Pyinmana-nak, később már Nepjida-nak hívott várost fővárosnak. Az ország legnagyobb városa azért továbbra is Yangon maradt, a maga 7 millió lakosával (az már majdnem egy teljes Magyarország, ha belegondoltok). Bár választások már voltak az országban, azért mégis katonai hatalom van uralmon. A világ és a turisták felé még csak az elmúlt néhány évben kezdtek el nyitni, viszont azóta minden évben gyakorlatilag hatványozódik az oda érkező külföldiek száma. Ennek eredményeképpen ma már több csillivilli szálloda van a városban és nagy szeretettel fogadják a külföldieket.

A személyes élményeimet és tapasztalataimat két felvonásban fogom most megosztani veletek, mert két teljesen különböző élményem volt ebben az egy hétben, amit ott töltöttem.

Az első felvonás – megérkezés, első benyomások, a tréning

A Yangon reptérről a szállodába vezető úton hamar egyértelművé vált számomra, hogy az utakon a felfestések maximum tanácsadás jelleggel vannak ott, mert be ugyan senki nem tartja őket. Rugalmasak a vezetésben, na 🙂 Mindenki dudál miközben közlekedik, de nem azért, amiért itthon, hogy a másikat kvázi rendre utasítsuk, hanem a “vigyázz, mert jövök” kifejezéseként. Vagyis ahogyan a gázt, úgy nyomják a dudát is folyamatosan. Azt már az ottani kollégák mondták, hogy gyalogosként vigyázzak magamra, mert az autók nem állnak meg. Még ha van is zebra bárhol is (amúgy az is nagyon kevés van), pont az sem jelent semmit. De tényleg. Az utakon az élete kockáztatásával jut át bármilyen gyalogos. Mert persze lámpa nincs a gyalogátkelőknél (bár utolsó előtti napomon egyet láttam, aminek úgy meg is örültem, hogy még le is fényképeztem, hahaha). Az én taktikám végül az lett, hogy csapódtam helyeikhez ha úton kellett átmenni, “vagy együtt halunk meg, vagy együtt átjutunk” alapon 😀

Ja, és sajnos sok kóbor kutya van arrafelé, de hogy még ők is ügyesebben mentek át keresztbe a 4 sávos úton mint én, azért az sokat elárul az ő helyzetfelismerésükről. No meg az enyémről is, csak nem pozitív irányba 😀 Azért az vicces volt, ahogyan én és két kutya állunk az út szélén, próbálunk átmenni, neki-nekilendülünk, de csak ledudálnak minket az útról. Mondtam is a kutyiknak, hogy hát srácok, most még nem jutunk át (biztosan értették magyarul). Aztán mire megint odalestem, ők már átmentek, én meg még mindig ott dekkoltam. De akkor úgy döntöttem, hogy ne már, ha nekik megy, majd pont nekem nem?? Túléltem. Éppenhogy 🙂

68347213_403022870567934_7072979918606303232_nVisszatérve az eredeti sztorivonalhoz, tehát megérkeztem a szállodába, ami valami fantasztikus volt. Nyilván soksok csillagos, hiszen céges úton biztonságban kell tudni az alkalmazottakat, de hozta is maximálisan amit várunk egy ilyen helyen. Nagyon kedves személyzet, gyönyörű szobák, szuper ételek, tisztaság és persze bombajól működő légkondi.

68996562_944355882591406_5595050344561246208_nA légkondi fontos. Nagyon. Mivel kint 98%-os relatív páratartalom van, pláne ilyenkor, esős évszakban. Ami annyit tesz, hogy kilépsz bármilyen légkondis épületből és leizzadnak a RUHÁID. Hogy te magad is, az egy dolog, de a ruháid!!

Ha valamit nehezen bírok amúgy, akkor az a pára, a magas páratartalom. Hátjó, itt most ez lesz, ezt kell szeretni, nincs mese 🙂

 

A kora reggeli érkezés után úgy döntöttem, hogy az időeltolódás feldolgozása érdekében gyorsan alszom sokat. Állítottam egy ébresztőt délután 1 órára és utána belevetettem magamat a yangoni életérzésbe. Első utam egy bevásárló központba vezetett. Na nem azért, mert az annyira autentikus buddhista-burmai lenne, hanem mert SIM kártyát kellett vennem, mivel Burmában még a céges telefonom adat roamingja is azt mondta, hogy kikapcsolja magát, hagyjam békén. 3 gigás nettel 4500 Kyat-ba került, ami nincs 900 Ft. Ez már szépen mutatta, hogy milyen árak vannak arrafelé.

68320118_10157455337005135_9167685019903197184_nAztán első igazi utam a Shwedagon Pagodába vezetett. Ez az ország legnagyobb és leghíresebb buddhista pagodája. Az állam leesett, de tényleg, amikor beléptem. Minden arany, minden csillog, minden Buddha, minden wow! Cipőt már a kerítésen belül le kell venni, úgyhogy mindenki mezítláb sétálgat bármilyen ilyen jellegű helyen. Azért az asztrológiai szűz bennem kicsit ágált ez ellen (hiszen koszos, meg vizes-esős, most akkor tényleg csupasz lábbal fogok sétálgatni??), de gyorsan lecsitítottam 🙂 Fontos infó, hogy ezekre a helyekre csak megfelelő öltözetben lehet bemenni, vagyis hosszú szoknya/nadrág, minimum rövidujjú felső, az ujjatlant felejtsük el. Ez az alapvető tisztelet megadása.

69028891_348847686021714_4032718237878714368_nÉn nem is tudom, hogy hány Buddha szobor lehet a Shwedagonban, de hogy több száz, az biztos… Fantasztikus volt, bár csak egy gyors turistás körre futotta akkor az időmből. El is döntöttem, hogy mivel a munka után még két napot maradok nyaralgatni, ide visszajövök még. Pláne, hogy ez éppen napközben volt és a helyet éjszaka, kivilágítva is meg kell nézni.

 

69227733_1415464225258752_8170764106240884736_n

Ebben az első ott töltött körömben éppen egy 9 méteres Buddha szobor előtti üldögélésemből, meditációmból kászálódtam felfelé, amikor odajött hozzám négy helyi fiatal lány és nyújtogatták felém a telefonjukat. Mondom hirtelen, perszeee, csinálok rólatok képet. De nem azt akarták. Engem akartak lefényképezni, velem akartak fotózkodni. Hogy mi? Ööö, aha, jó 🙂 Akkor hirtelen leesett, hogy ugyan vannak már turisták, de azért a fehér ember arrafelé még mindig érdekes. Úgyhogy körbe álltak engem, csináltunk néhány képet, cukik voltak, szépen mosolyogtunk, nagyon örültek. Én annyira meglepődtem a dolgon, hogy lányos zavaromban el is felejtettem, hogy hé, akkor én is akarnék képet veletek. Ez csak akkor jutott eszembe, amikor már el is tűntek a tömegben. Nem baj, az emlék és a “mentális fotó” megmarad örökre nekem is 🙂

A következő két napban tartottam a tréninget.

27 fő, mindannyian burmaiak, újabb találkozás nekem trénerként az ázsiai kultúrával. Szám szerint a második, a legutóbbi szingapúri utam után. Itt pedig a 2 napos tréninget már teljesen egyedül vittem, nem volt kecmec. Azért arra kíváncsi voltam, hogy mennyire fognak megnyílni, mennyire fognak aktívan részt venni ebben a “nyugati stílusú tréningben”. Merthogy nekik ez nyugati stílus. A tipikus ázsiai tréningek inkább előadások, amiket végig hallgatnak és annyi. Hát ez kihívás lesz, nekik is, nekem is, gondoltam 🙂 Pluszba még az én európai angol akcentusom is szokatlan lesz nekik, meg ugye nekem is az ő ázsiai angoljuk. Nagyon igyekeztem, hogy előre ráhangolódjak az országra, a kultúrára, a helyszínre, az emberekre.

69236694_2345466295566488_6182488736920502272_nAmi ezután történt, az viszont minden képzeletemet felülmúlta. Az első néhány órában annyira sikerült bemelegednie a társaságnak, hogy csak úgy záporoztak a hozzászólások és aktívkodások. Mindannyian nagyon kedvesek, közvetlenek voltak, imádták a tréningen a játékokat, szívesen osztottak meg saját tapasztalatokat a témakörökben. Láthatóan nagyon tetszett nekik ez a két nap és sikerült is olyan információkat hazavinniük, amiket hasznosítani tudnak majd a munkájukban és magánéletükben egyaránt.

Az egyik legkedvesebb momentum az volt, amikor a második nap délutánján 3 lány odajött hozzám a szünetben és így, magyarul azt mondták nekem: “szia, köszönöm!”.

Én hatalmas szemekkel néztem rájuk, annyira meglepődtem és annyira jól esett ez a szuperkedves gesztus, csak azt tudtam kérdezni, tőlük, hogy hát ezt meg hogyan?? 🙂 Mondták, hogy egész végig gyakorolták, hogy hogyan kell ezt kimondani magyarul. Legszívesebben megölelgettem volna őket, de Ázsiában azért mégsem ölelgetünk ám csak úgy embereket, úgyhogy hálámat és tiszteletemet csak szóban és meghajlással fejeztem ki. Ebből is látszik, hogy mennyire kedvesek és közvetlenek voltak a résztvevők, imádtam őket 🙂

A tréning végén a vezetők elhívtak mindenkit vacsorára egy Seafood étterembe, ahol mindent kihoztak az asztalainkra, ami a tengerben él és mozog. Vagy ha nem mozog, akkor is 😀 Itt tudtam meg, hogy a Burmához tartozó vizek nagyon gazdagok tenger gyümölcseiben, ezért is lehet mindenhol garnélát enni rákkal, meg kagylóval meg tintahallal, mindenféle formában. A legfinomabb és legfrissebb ételek ott ezek, ha arra jártok, mindenképpen próbáljátok ki.

 

Élménybeszámolóm második felvonásában azt olvashatjátok majd, hogy milyennek láttam én Yangont, amikor már nem az öt csillagos szálloda buborékából tekintettem ki rá. Átköltöztem saját kontómra egy másik szállásra, nyakamba vettem a várost és szembe találkoztam az ottani emberek hétköznapi valóságával, ami a lehető legmesszebb van bármiféle csillogástól és drága szállodától.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s